Téli erdőben guggolunk a ropogó tűz mellett, egy tipikus amerikai hétvégi faházban. Térdünk egy karton sörön pihen, miközben azon gondolkodunk, hogy milyen dicsőséggel, büszkén, az örök vadászmezőkre küldött állatfejeket tervezzünk másnap reggel begyűjteni és felaggatni az állattemetőt idéző büszkeség-falunkra.
Ujjunk már a képzeletbeli ravaszon pihen, de most még a sörbontó veszi át nemes szerepkörét. Készül, céloz, lélegzet visszatartva, pulzus az egekben, és akkor végre bontás, öntés, szemrevételezés, majd begyűjtve a zsákmányt, megillatoljuk, és végül trófeaként szánkhoz közelítünk vele, ízlelgetjük.
A hajnali erdőben térünk magunkhoz. Arcunkat friss, párás avaron pihentetjük. Orrunk előtt levendula és gyógyfüvek társasága, fel-felbukkan pár rejtett virág, igazi felüdülést nyújtva az ódon fenyőfák adta sötét árnyékban. Valamit rágcsálunk, majszolunk. Valami zöldet. Talán pár lehullott tűlevél egy kis igazi vadkomlóval keverve, amik meglepő módon egy grapefruittal alkotnak különös erdei szimbiózist, amikor éles fájdalom töri meg a csendet és a mellkasunkat. Az előttünk elterülő csábító lila szín kavalkádot vörös lepi el, ahogy testünket is. Egy helyre tudunk csak fókuszálni. A messzi távolban egy precíziós távcsöves puskával nézünk szembe. Eldőlünk és daliás agancsunkat mancsunkra helyezve megpihenünk.
Visszatértünk. Kezünkben üres üvegünk és poharunk. Valahol belül óriási ürességet érzünk, aminek gátját ez a sör robbantotta fel. Fegyvereinket és az eddig rangunkat megtestesítő, serlegként kezelt élőlények maradványait egy árokba temetjük, amire egy szár komlót ültetünk, hogy mindig emlékeztessen erre az aranyszínű, lélekmelengető IPA-ra.
Komlók: Columbus, Cascade
Alkohol: 7%
